Téli bérlet

Online jegyrendelés | Online bérletrendelés

Téli Bérlet IV/3. Műsorfüzet

2016. január 23 17:00

„Hallani Mozart muzsikáját olyan, mintha valami jócselekedetet
vinne végbe az ember.” (Csajkovszkij)
Nézetem szerint ilyen zenét csak a kamasz tud írni, akinek a
lelke még tele van bizakodással, vagy a bölcs, aki már mindent
megbocsájtott.
1772 elején az akkor 16 esztendős Wolfgang Amadeus
Mozart (1756–1791) három divertimentót* komponált,
köztük a K.136-os számot viselő D-dúr divertimentót.
E tömör, magabiztos, háromtételes darab „hangszerelése” alapján
tulajdonképpen vonósnégyesnek mondható – hisz a két
hegedű-brácsa-cselló előadói apparátust írta elő a szerző –, de
kamarazenekar szokta előadni.
A Mozart itáliai útján elsajátított olasz stílus – jobbára a 2.
tételben – tetten érhető ugyan ebben a darabban, de itt már
Michael Haydn és testvére, Joseph Haydn vonósnégyes-divertimentóiról
is példát vett a fiatal komponista – legfőképp a két
szélső tétel megformálásában.
1. Allegro
2. Andante
3. Presto
A sodró lendületű, csupa napfény első tételt áttört hangzású,
kissé elmélkedő második követi, hogy aztán helyt adjon a virtuóz,
játékos, szinte incselkedő záró résznek.
◉ ◉ ◉
„A mozarti életmű utolsó szakaszában a leszűrt tökéletességnek
olyan rétege fogad, amelyben mintha tiszta művészi oxigént lélegeznénk.
Mintha sikerült volna Mesterünknek az anyagon át a puszta
lényeget, szellemet megragadnia.” (Molnár Antal)
Mozart idején a klarinét még viszonylag fiatal hangszer: alig
száz éves... A korabeli hangszerjátékosok közül csak kevesen
vitték virtuóz fokra a kezelését. Üdítő példa közöttük Anton
Stadler, aki kiváló képességével megragadta Mozart képzeletét,
és több remekmű megkomponálására is ihlette.
Az A-dúr klarinétverseny (K.622) az a mű, amelynek nagyon
nehéz megragadni a mondanivalóját: a zene önmagáért
beszél. Legjobban talán a szinte egy időben készült Varázsfuvola
lényegével ragadhatjuk meg e mű üzenetét is: az örök jóság,
a minden emberiben fellelhető hajlam az odaadásra, szeretetre,
a napsugaras életöröm ünnepélyessége hatja át e zenét. Nem
véletlen a hangnemválasztás sem: az A-dúr a tökéletes jóérzés,
boldogság hangneme.
1. Allegro
2. Adagio
3. Rondo. Allegro
A három tétel kezdő, meghatározó témája olyan, mintha családi
rokonságban lennének egymással, s ez a rokonság, egység
végigvonul az egész remekművön: A nyitó Allegro a három
testvér közül a komoly-kellemesen beszédes, szorgos, rendes,
a középső Adagio a lassú testvér, aki álmodozó, elmélkedő, a
harmadik Rondo pedig a pajkos, tréfás, huncut, barátságos.
◉ ◉ ◉
„A szimfóniát tekintem a legtisztább zenének. Más szóval, ahol a
muzsika kezdődik, a szónak meg kell szűnnie” (Schumann)
Robert Schumann (1810–1855) III. „Rajnai” szimfóniája
(Op. 97) a klasszikus modellel szemben nem négy, hanem
öt tételes; a két utolsó tétel közé a szerző beillesztett még
egy – a kölni dóm által ihletett – tételt.
Bár kétségtelen, hogy a művet a Schumann-házaspár 1850-es
Rajna-menti utazása ihlette, a zeneszerző elzárkózott a korábban
„a rajnai élet egy darabjának” nevezett szimfónia esetleges
programjának leírásától, a műre így is ráragadt a „Rajnai” jelző,
s a lelkesülten szárnyaló, ragyogó nyitótételt hallva nem nehéz
valamilyen természeti képre – a hömpölygő folyóra és környékének
természeti szépségeire – asszociálnunk.
1. Lebhaft
2. Scherzo. Sehr müssig
3. Nicht schnell
4. Feierlich
5. Lebhaft
Az első tétel a felszabadultság lüktető élményét hordozza, a
sodró víz erejének leképezése nagy hatást tesz a hallgatóságra.
A második tétel ellentéte az elsőnek, és csaknem minden
Scherzo-nak (scherzo jelentése játékos). Nem annyira tréfa ez,
hanem inkább a szentimentalizmus felé hajló lassú ritmusú
„Rheinländler”, rajnai népies tánc.
A szerenád-jellegű harmadik tétel egy szöveg nélküli, csöndes,
álmodozó dal: holdfényes tájat idéz bensőséges melegséggel.
A negyedik tételt a kölni dómban látott ünnepélyes szertartás
ihlette. A tétel úgy hat a hallgatóra, mint egy orgonafantázia,
teljes zenekaron előadva. Érdekesség, hogy Schumann a tétel
hangneméül a Szentháromság hangnemének tartott Esz-dúrt
választotta.
A zárótétel rokonságban áll az előzővel, nagyjából úgy, mint
amikor valaki a templomból kijövet – lelkében kicsit még
zsong a templomi hangulat – belekerül az élet vidám, pezsgő
forgatagába. Ez a tétel mindenesetre a szimfónia koronája.