Téli bérlet

Online jegyrendelés | Online bérletrendelés

Téli Bérlet IV/4. Műsorfüzet

2016. február 27 17:00

Egyesek szerint Liszt Ferencnek (1811-1886) a Hamlet a
legjobb szimfonikus költeménye, más méltatója viszont – nem
kevés iróniával – így írt a darabról 1937-ben: „talán túlságosan is
sikerült Hamlet tétovázó és bizonytalan karakterét kottára szedni…”.
Valóban: akik ismerik Liszt harsány zenekari effektusoktól kísért
szimfonikus költeményeit, nehezen „fedezik fel” a szerző
világát a tőle szokatlan finom, lírai, szemlélődő jellegű zene
hallatán.
Érdekes, hogy a romantika korában oly népszerű Shakespeare
Lisztet csak ennek az egy darabnak megalkotására ösztönözte.
Az ihletet egyébként nem is Shakespeare-től kapta, hanem
korának lengyel színész-óriása, Bogumil Dawison Hamlet-alakítása
ragadta magával. Ő nem határozatlan álmodozóként
jelenítette meg a dán királyfit, hanem – ahogy Liszt lelkesen
írta – „egy tehetséges, vállalkozó szellemű, jelentős politikai
elképzelésekkel teli herceget állít elénk, aki a megfelelő pillanatra
vár, hogy bosszúját véghezvigye és elérje célját, ami nem
más, mint királyként uralkodni nagybátyja helyén.”
Az 1858-ban keletkezett zenemű tehát Hamlet portréját rajzolja
meg. A töprengő, a harcos és az őrült királyfi alakja mellett csupán
Ophelia finom sziluettje tűnik fel a mű középrészében. E rövid
szakasz teljes elkülönülése a „szerelmespár” tragikus idegenségét
– mint Ophelia tragédiájának forrását is – szimbolizálja.
Hamlet gyászzenéjével ér véget a kompozíció.
◉ ◉ ◉
Camille Saint-Saëns (1835–1921) francia zeneszerző – aki
éppoly megszállottja volt a lepkegyűjtésnek, mint Bartók a rovarokénak
– a Francia Becsületrend lovagja, igen nagy társadalmi
és művészi megbecsülésben részesült. Kortársai mint zeneszerzőt
mestere, Liszt Ferenc elé helyezték.
Saint-Saëns a-moll gordonkaversenye (Op. 33) – a gyönyörű
hangú vonós hangszerre írt két versenyműve közül az
első – 1873-ban készült. A darab megformálásán Liszt Ferenc
zongoraversenyei hagytak nyomot, a mű ugyanis egyetlen nagyszabású
tételt alkot. Az egyes tételek ugyan elkülönülnek benne,
de tematikája alapjában egységes. Saint-Saëns, éppúgy, mint
többi versenyművében, lényegében lemond a költői lassú zenék,
áradó hangszeres énekek megformálásának lehetőségéről, a lírai
momentumok csak epizódszerűen tűnnek fel a mozgalmas-dramatikus
szakaszok között.
1. Allegro non troppo – Animato – Allegro molto – Tempo I
2. Allegretto con moto – Tempo I – Un peu moins vite
3. Molto allegro
A Saint-Saëns-mű nagyon népszerű és különösen nehéz is egyúttal,
gyönyörű dallamok, színek és hangulatok tárháza. Hálás
és inspiráló feladat a szólista számára, ugyanakkor próbára teszi
mind a csellistát, mind a zenekart és a karmestert is.
◉ ◉ ◉
A spanyol származású francia zeneszerző, Édouard Lalo
(1823–1892) műveire valószínűleg származása okán jellemző a
spanyolos íz, ritmus és dallamvezetés. Legismertebb és első sikeres
műve a Spanyol szimfónia 1874-ben keletkezett, a zeneszerző
ekkor 51 esztendős volt. Lalo 1880-ban írta meg azt a zongorás
trióját, amelynek Scherzo tétele oly sikeres volt, hogy 1885-ben
zenekarra hangszerelte.
Lélekharang, csontzene, félelmetes körtánc a sír szélén… míg a
kakas meg nem szólal.
Hány és hány műben tűnnek fel az apokalipszis képei, az ember
örök rettegésének víziói!
Saint-Saëns legismertebb szimfonikus költeménye a Haláltánc
(1874) eredetileg nem zenekarra formálódott, hiszen
először Henri Cazalis költeményének megzenésítéseként jelent
meg énekhangra és zongorára. Ez képezte az alapját a zenekari
átdolgozásnak, melyben Saint-Saëns meghökkentően különleges
hanghatásokat kevert ki. A Halállal összekapcsolódó ördög
„személye” már a középkori hiedelemben is gyakran társult a hegedűvel-
hegedüléssel. Saint-Saëns művében – a hatás fokozása
érdekében – a szólóhegedűs a hangszer legmagasabb húrját fél
hanggal lejjebb hangolva játszik.
A mű a hárfa tizenkétszer megszólaltatott d hangjával világosan
utal az éjfél idejére, majd a hegedű (a Halál szimbólumaként)
mintegy behangolja hangszerét, ily módon táncba hívva a holtakat.
A voltaképpeni tánc a fuvola főtéma-bemutatásával kezdődik.
A pokoli tivornya során a xylofonok szinte naturalisztikus
hűséggel jelenítik meg a csontvázak zörgését, és jelentős dramaturgiai
súlyt kap a kissé átalakított Dies irae-dallam is. Az egyre
szilajabb táncba egyszer csak a hajnal hasadtát jelző kakaskukorékolás
hasít bele. A döbbenet halálos csendje után a csontvázak
egymásután térnek sírjaikba.
◉ ◉ ◉
Liszt Ferenc utolsó, sorban a 12. szimfonikus költeményét hallgatva
bizony többször is „déja vu”-érzése van az embernek: mintha
Wagner Trisztán-ja, Siegfried-je szólna ki időnként a kottasorok
közül, máskor pedig a Tetralógia dallamai csengenek vissza.
Ne gyanakodjunk azonban: mindezek a művek jóval az Ideálok
bemutatója (1857) után keletkeztek. S hogy mi történt valójában?
Erre Liszt lánya, Cosima Wagner ad választ naplójában.
Így ír hites uráról: „Elragadó vidámsággal kijelenti: oly sok mindent
»ellopott« a szimfonikus költeményekből”.
Az eredetileg 3 tételes darab a weimari Goethe–Schiller emlékmű
avatására készült. Mivel Liszt Goethe iránt nem lelkesedett, így
Schiller Az ideálok című költeményét vette indító ihletül. Nem
véletlen a választás, hisz akár saját ars poeticáját is megfogalmazhatta
volna a becsvágyról, a lelkesedésről, az elhivatottságról és
a kivívott dicsőségről. S mindennek hanyatlása is sorsszerű: az
ünneplés megfogyatkozik, a magány és a csalódás úrrá lesz a művész
életén, de a tiszta barátság, tiszta érzelem megmarad, s végeredményben
a művész küldetése, sorsa a küzdés és az alkotás.
Liszt meglehetősen szabadon bánt a Schiller-vers szakaszaival:
a 11 részből álló költeményt – még a versszakokat is – „szétdarabolta”,
kedvére újraszabta, kihagyott részeket, sőt – a művészi
szabadság jegyében – a végébe bele is toldott egy záró részt.
Az egytételes, egybekomponált mű egymástól jól megkülönböztethető
részeinek sorrendje a következő:
Bevezetés, Lendület, Csalódás, Munkálkodás és a záró szakasz,
melyhez Liszt a következő kiegészítést írta:
„Életünk legfőbb értelme, hogy ragaszkodjunk ideálunkhoz, és szüntelenül
munkálkodjunk megvalósításán. Ennek értelmében voltam bátor,
és Schiller költeményét kiegészítettem az első tételben felhangzott motívumok
ujjongó, megerősítő visszatértével, a záró apoteózissal.”