Fenntartó, fő támogató:
Budapest Főváros XIV. Kerület
Zugló Önkormányzata

Gaudeamus bérlet

Online jegyrendelés | Online bérletrendelés

Gaudeamus IV/1 Zeneakadémia

2020 október 17 19:30

Weiner: Toldi - szimfonikus költemény

-

Bartók: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára

 

Vezényel: Kovács János

 

Weiner Leó: Toldi

„Emberi nagysága, kimeríthetetlen zenei mondanivalói egész életemre kihatottak, s úgyszólván nem telik el olyan nap, hogy a neve vagy egy bölcs mondása ne jutna eszembe, miközben zenélek, vagy a zenéről beszélek…” (Pauk György hegedűművész)

„Kodály Zoltán tanított meg reá, hogy mi is a zene művészete, és Weiner Leó mutatta meg nekünk, hogy hogyan kell vele bánni” (Doráti Antal karmester)

Weiner Leó zeneszerző, a 20. századi magyar zene konzervatív ágának egyik legnagyszerűbb képviselője elsősorban kiváló zenepedagógus volt, aki fél évszázados pályafutása alatt a hangszeres művészek több nemzedékét oktatta. Egyszerű, művészi allűröktől mentes ember volt, akinek a Zeneakadémiáról kikerülő kiváló virtuózok mind a tanítványai voltak, többek között volt Doráti Antal, Solti György, Ormándy Jenő, Kentner Lajos, Földes Andor, Zathureczky Ede, Végh Sándor, Starker János, a Magyar és a Bartók Vonósnégyes. Valójában semmi más nem érdekelte, csak a zene, egész életét a tanítás és a komponálás töltötte be. Ezen felül egyetlen „sportot” űzött: rendszeresen sakkozott. Személyéhez anekdoták hosszú sora fűződik, melyek „weineriádák” néven terjedtek elsősorban zenész-körökben.

Pályája párhuzamosan futott Bartókéval és Kodályéval, iskolájukat és mesterüket tekintve is közös műhelyben formálódtak, hisz a Zeneakadémián mindhárman Koessler János tanítványai voltak.

Zeneszerzői pályája kezdetén szinte üstökösként tűnt fel, remekbe szabott korai kamaraműveiben szintetizálta a mendelssohni, schumanni, brahmsi hagyományokat a századforduló magyar stílusával: valójában nagy technikai tudású romantikus zeneszerző volt. Csongor és Tünde című kísérőzenéje osztatlan sikert aratott úgy a kritikusok, mint a közönség soraiban. Az időközben előtérbe kerülő,Bartók és Kodály nevével fémjelzett új irányzat hatására azonban egyre erősödő alkotói dilemmát élt meg, majd a 30-as évek elejétől hangot váltva – elsősorban Lajtha László gyűjtései alapján – a hangszeres népzenei források feldolgozásával gazdagította stílusát. Ennek ellenére nem volt sem újító, sem forradalmár: a fiatalkorában meghatározott zenei határt nem volt hajlandó átlépni, mint ahogyan elvetette a különféle zenei „izmusokat” is.

Zenéjében egyfajta idilli világot keresett – és talált meg –, amely kivezeti a hallgatót abból a korból, melyet ő maga elfogadni nem tudott. Ez a konzervatívan romantikus álom- vagy mesevilág az, melyet korának művészetpolitikája támogatni nem, legfeljebb tűrni volt hajlandó.

Weiner Leó életének főműve az 1952-ben komponált Toldi című szimfonikus költemény – valójában nem egy, hanem 12 szimfonikus költemény, hisz a darab Arany János művének mind a 12 énekét külön-külön megzenésítette. A zenei hangfestés iskolapéldája ez az alkotás, mely tulajdonképpen emiatt inkább kísérőzenének mondható. A szerző aprólékosan feldolgozta az énekek történéseit, részletesen kitérve minden mozzanatra. Olyannyira, hogy a zene ábrázolóerejének köszönhetően filmszerűen pereg le előttünk az elbeszélő költemény. Weiner itt azt a Liszt által gyakran alkalmazott eljárást követte, hogy a partitúrában bizonyos frázisok alá szöveget írt.

Íme a tizenkét kép:

1.     Mereng a költő

2.     Vigasság, sütés-főzés Nagyfaluban

3.     „A fadárda vígan perdült”

4.     Miklós bujdosik

5.     Miklós viaskodik a két farkassal

6.     Az éj leple alatt Miklós a farkasokat György ágya mellé fekteti

7.     Égi háború

8.     Lajos király kihallgatáson fogadja Györgyöt

9.     Holdvilág

10.   Bence újra rátalál Miklósra

11.   Gyülekezik a tömeg a Duna partján: a szigeten mérkőzni fog a cseh bajnok.

12.   A király magához hozatja a győztes vitézt, kiről kiderül, hogy az nem más, mint Toldi Miklós

 

A Toldi 1953-as bemutatóját Somogyi László vezényelte.  A darab vegyes fogadtatása után Weiner Leó átdolgozta a művet, aminek eredményeképp keletkezett az erősen lerövidített, mindössze hat tételes Toldi-szvit.

 

Bartók: Zene húroshangszerekre, ütőkre és cselesztára

Bartók Béla (1881-1945) a 20. század egyik legjelentősebb zeneszerzője, zongoraművész és zenetudós életének legtevékenyebb, és zeneszerzőként is jelentős, nagyszabású műveket eredményező időszaka 1934 és 1940 közé esett. Ekkor már nem tanított a Zeneakadémián, a Magyar Tudományos Akadémiára való áthelyezése újabb feladatokat rótt rá: 1940-ig az MTA 13 000 tételből álló teljes magyar anyagát újrahallgatta, revideálta, s előkészítette a magyar népzenei gyűjtemény kiadását. Ezzel egy időben megélénkült publicisztikai tevékenysége is. Európa számos nagyvárosában tartott előadásokat, írásai jelentős szaklapokban jelentek meg.

Olyan korszakalkotó darabok kerültek ki a keze alól, mint a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre, a Kontrasztok, a II. hegedűverseny, a Divertimento, az V. és a VI. vonósnégyes. Ekkor fejezte be a Mikrokozmosz utolsó köteteit is. És ekkorra esett a Zene húroshangszerekre, ütőkre és cselesztára című művének megkomponálása és bemutatása is.

Zeneszerzőként már csak megrendelésre dolgozott, de sohasem vállalt el megbízást úgy, hogy ne lett volna elkészült vázlata valamely műről. Így volt ez a „Zene” esetében is. Paul Sacher svájci karmester (1906-1999) megrendeléseivel ebben az időszakban három Bartók-remekmű világrajöttét is elősegítette.

Sacher húszesztendős korától, 1926-tól vezetője volt az általa alapított, hivatásos muzsikusokból és amatőrökből álló együttesnek, a Bázeli Kamarazenekarnak. Sacher figyelemmel kísérte a nemzetközi zeneélet eseményeit, a zenei börze kínálatát és zeneműveket rendelt zenekara számára Sztravinszkijtól Honeggerig, Hindemith-től Richard Straussig a legjelentősebb komponistáktól. Így került sor egy új Bartók-mű megrendelésére 1936 júniusában. Bartók ekkor állt elő a „Zene” – már meglévő – tervével. A kompozíciót 1937 januárjában hatalmas sikerrel mutatták be Bázelben.

A Zene húroshangszerekre, ütőkre és cselesztára sokak szerint Bartók legnagyszerűbb alkotása és egyik legeredetibb műve úgy hangszerelésében, mint az úgynevezett antifonális (felelgetős) effektusok terén is.

A hangszerek elhelyezése eleve rendhagyó: a vonósokat a terem ellentétes oldalán helyezi el a szerző, és ezen csoportok megosztva, esetenként egymástól teljesen eltérő zenét játszanak. A húros hangszerekhez tartozik ez esetben a hárfa, valamint az egyben ütősnek is számító zongora, és folytatódik az apparátus xilofonnal, pergődobbal, cintányérral, tamtammal, nagydobbal, üstdobbal, no meg a cselesztával. Bartók a végsőkig kihasználta az ütők adta lehetőségeket, annál is inkább, mert lelkes szakértője volt az ütőhangszereknek, többet tartott belőlük otthon is.

A négy tételes darab fúgaszerű nyitótétele az aranymetszés szabályai szerint épül fel, Bartóknál egyébként egyáltalán nem egyedülálló módon (éppúgy, mint a Szent Korona, Dante Isteni színjátéka, Leonardo vagy Michelangelo festményei).

A szonátaformájú második tétel főtémája egy Bartók-alkotta „népdal”: négysoros, új stílusú (AA5BA szerkezetű), melyet a két zenekar felváltva ad elő.

A lassú tétel a bartóki „éjszaka zenék” szép példája, az ebben az időszakban Bartóknál megjelent hídformára épít: ABCBA.

A zárótétel tulajdonképpen egy hatalmas táncfüzér, stilizált rondó, melyben feloldódhatnak a darab feszültségei.

Andante tranquillo Allegro Adagio Allegro molto

 „Aki Bartókkal találkozott, gondolva művei ritmikai őserejére, meglepődött vékony, törékeny alkatán. Külső megjelenésében finomidegzetű tudóst mutatott. Ez a fanatikus akarattal és könyörtelen szigorúsággal áthatott, forró szívvel cselekvő ember megközelíthetetlennek látszott és tartózkodóan udvarias volt. Lénye fényt és világosságot árasztott. Szemeiben fenséges tűz világított. Kutató tekintetének sugarában semmi sem állta meg a helyét, ami nem igaz és nem tiszta. Ha egyszer-másszor muzsikálás közben valamilyen különösen nyaktörő és nehéz hely jól sikerült, gyermekes huncutsággal nevetett, s ha jól végzett munkán örvendett, valósággal sugárzott. Többet jelentett ez minden kötelező bóknál; ilyet sohasem hallottam tőle.” (Paul Sacher)