Gaudeamus bérlet

Online jegyrendelés | Online bérletrendelés

Gaudeamus 2. Zeneakadémia

2021 december 03 19:30

Berlioz: Scène d’amour (Szerelmi jelenet), Mab scherzo – részletek a Rómeó és Júlia drámai szimfóniából

Berlioz: Nuit d’été (Nyári éjszakák)

Közreműködik: Schöck Atala – alt

-

Berlioz: Fantasztikus szimfónia

 

Vezényel: Kovács János

 

Hector Berlioz (1803 – 1869) francia komponista, karmester és zenekritikus szenvedélyes, olykor kimondottan kalandos, de tragikusan boldogtalan élete megérdemelne egy külön fejezetet. Talán az anyai átok fogott rajta, talán szenvedélyes és búskomorságra hajlamos természete volt az oka hogy nem, illetve csak nagyritkán övezték sikerek pályafutását. Műveiben nyomon követhetők fordulatokban bővelkedő életútjának állomásai. 27 évesen már megalkotta egyik fő művét, a Fantasztikus szimfóniát, megteremtve ezzel egy új műfaj, a programzene etalonját. Az utókor méltán ismeri el zseniális újításait és korszakalkotó munkálkodását e műfaj kialakításában. Liszt Ferenc ennek nyomán kapott ihletet a programzene kiteljesítésére, tucatnyi szimfonikus költeménye megalkotására.

Berlioz zsenijét jórészt a Fantasztikus szimfónia révén ismerjük, ugyanakkor a hangversenytermekben ritkábban hallható darabjai is méltóak a nagyobb publicitásra, hisz remekművek egész sora került ki a mester tollhegye alól (akkortájt a lúdtoll ugyanis már kiment a divatból).

Mivel a mai hangverseny darabjai nem keletkezésük sorrendjében követik egymást, most kissé előrehaladunk az időben, hogy megismerkedjünk Berlioz egy későbbi, 1839. november 24-én Párizsban bemutatott - már műfaji meghatározásában is rendhagyó - művével, a Rómeó és Júlia drámai szimfóniával. A műfajok közti "crossover"  okát a Benvenuto Cellini című opera csúfos, amolyan igazi füttykoncertes bukása szolgáltatta. Érthető okból tehát szerzőnk kedve elment az operakomponálástól, ugyanakkor a téma - amennyiben nem balettet akart írni - megkívánta némi szöveges rész beemelését is a tételek közé.

S hogy miért épp erre a Shakespeare-darabra esett a komponista választása, amikor új művéhez témát keresett? Egyrészt, mert még jó évtizeddel korábban Júlia szerepében látta meg először Harriet Smithsont, élete nagy szerelmét a párizsi Odeon Színházban. Másodsorban pedig azért, mert Rómában volt alkalma meghallgatni Bellininek a témában írt operáját, melyet egyszerűen Shakespeare művének meggyalázásaként aposztrofált.

Az 1597-ben megjelent Rómeó és Júlia William Shakespeare angol drámaíró egyik legismertebb tragédiája. A darab a két ellenséges veronai család, a Capulet és a Montague gyermekei között szövődött végzetes szerelem történetéről szól.

 

A téma számtalan feldolgozásával találkozhatunk úgy az irodalom (Charles Dickens, Gottfried Keller), a képzőművészet (Elisha Kirkall, Axel Olsson), mint a film (George Cukor, Franco Zeffirelli, Baz Luhrmann), és a zene területén – gondoljunk akár Bernstein West Side Story-jára.

A Rómeó és Júlia témára legalább 24 (!) opera íródott, a legkorábbi a német Benda alkotása, még 1776-ból (itt ugyan a történet happy end-del zárul, de ezt Bendának elnézték…). A legismertebb adaptáció a francia Gounod kottaívein született meg 1867-ben, ezt az operaházak a mai napig repertoárjukon tartják. Bellini I Capuleti e Montecchi című zenedrámája (1830) – kissé szabadon kezelte az eredeti történetet.

Csajkovszkij balettet és nyitány-fantáziát is komponált a témára, s még nem említettük Prokofjev fantasztikus balettjét! A könnyedebb kategória felsorolásától most eltekintünk...

 

A darab megírásának anyagi hátterét a kor nagyhatású hegedűvirtuóza, Niccoló Paganini biztosította, aki Berlioz Harold Itáliában című művének bemutatóján, 1838 decemberében a komponistát karjánál fogva a pódiumra húzta, térdre vetette magát előtte és megcsókolta a kezét. Mindezt tetézte egy hódoló levél kíséretében küldött húszezer frankkal.

A zeneszerző a Paganininek ajánlott mű partitúrájának címlapjára ezt írta: „drámai szimfónia kórussal, szólóénekkel és kórus recitatív prológgal”, a következő oldalon pedig magyarázatba is fog: "Talán nem tévedek a darab műfajában... ez se nem koncertopera, se nem kantáta, hanem kórusszimfónia."

A három szólistát felsorakoztató négy tételes - ezeken belül 18 jelenetre osztott - műben Berlioz nagyszerűen ötvözte úgy az opera, mint az oratórium és a szimfónia kifejezési eszközeit. Érdekes, hogy a címszereplők megjelenítését, az érzelmek kifejezését a zenekarra, az elbeszélő részeket pedig az énekesekre, kórusra bízta. A szövegkönyvet az eredeti darab alapján Émile Deschamps (1791-1871) francia költő - nem mellesleg Victor Hugo legkedvesebb tanítványa - írta.

Berlioz, a kor legkiválóbb hangszerelő zsenije ritka szép, izgalmas művet komponált, a hangszíneket - kihasználva mind a hangszerekben, mint az énekhangban rejlő lehetőségeket - mintha festőpalettán keverte volna ki, oly sokféle hangulat, érzelem, mélység és magasság, derű és fájdalom, játékosság és végtelen szomorúság kavarog a hallgatóban a zene által keltett benyomások közt tobzódva.

Érződik a darabon, hogy a komponálás hét hónapja alatt a szerző éppen életének nagyon ritka, boldog időszakát élte. Gyönyörű, gazdag, minden pillanatban különleges élményt adó kiforrott muzsika a Rómeó és Júlia, melynek bemutatója hatalmas sikert hozott a komponista számára.

A műnek ma két részlete hangzik fel: a Szerelmi jelenet és Mab királynő scherzo-ja. Ez utóbbi talán némi magyarázatra szorul. A majdhogynem mendelssohni, millió ötlettől sziporkázó játékossággal megírt tündérzene főszereplője Mab, a valamikori kelta hadistennő, a fekete mágia királynője, akiből a 17. századi angol irodalom tündérkirálynőt "varázsolt", a tündérek bábáját, aki álmokat is segít szülni, világra hozni, ahogy az alábbi részletben az őt bemutató tragikus sorsú szereplő, Mercutio bemutatja:

Tündéri bába ez, ki nem nagyobb
Alakba' jár, mint egy gyürű agátja,
Mit egy tanácsos az ujján visel.
Piciny fogatján, alvó emberek
Orrán keresztül hajtat e királyné:
Küllője pókcomb a kis kocsinak,
Ernyője szöcskeszárny, és a kerék
Vágánya fínom pókhálószerű;
Kantár a holdfény nedves súgara,
Ostor tücsökláb, a fonatja rost;
Egy szürke mentés szúnyog a kocsis,
Félannyi nagy se, mint a kis kukac,
Mit egy leány sebes ujjából ás.
Üres mogyoró a szekér, csinálta
Mókus maiszter, vagy Babszem Jani,
Tündér bognárok, h'óta e világ.
Így vágtat éjrül-éjre, szeretők
Ágyán keresztül: s álmuk szerelem;
Udvarfi térdén: s álma bókolat;
Ügyésznek ujján: s álma pör-dijak;
Szép asszony ajkán: s álma csókra csók.
(Arany János ford.)

Berlioz Rómeó és Júliája a romantikus zene egyik mérföldköve, hiszen úgy a szimfonikus költeménynek, mint a wagneri zenedrámáknak vagy akár később Gustav Mahler szimfóniáinak is egyik előképe. Bizonyára érezte ezt Richard Wagner is, aki - majd' másfél évtizeddel később - elküldvén Berlioznak a Trisztán és Izolda című operájának partitúráját, ezzel a mondattal dedikálta a művet: "A Rómeó és Júlia nagy és kedves komponistájának."

 A mai koncert második száma Berlioz csodálatos dalciklusa, a Nyári éjszakák, melyet barátja, a romantika nevezetes francia költője, Théophile Gautier  (1811-1872) A halál komédiája című kötetéből válogatott verseire álmodott zenévé a szerző 1834 és 1841 között. Az eredetileg zongorakísérettel ellátott dalokat később átírta zenekarra, és különféle hangfajú énekeseknek is lehetőséget nyújtott a megszólaltatásra. 

Az első dal: Villanella. A címet Berlioz adta a három versszakos kis dalnak, melynek üdesége, egyszerűen rajzolt dallama mögött ott van a komponista is a maga nosztalgikus  természetvágyásával, egyszerű, tiszta életre kívánkozó álmával. A szöveg maga csupa szépség… akár egy zsánerkép: tavasz van, gyöngyvirág és feketerigó, forrás partján szomját oltó szarvas és az eper édes íze: maga a mindent átható szerelem...

A második: A rózsa lelke. Allegorikus kép: az előző este a báli ruhán díszelgő rózsa lelke álmában kísérti a leányt, aki életét elvette. E gyönyörű, lassan ringató 9/8-ban komponált dalban szinte felragyog Berlioz hangszerelői nagysága. (Emlékiratai utolsó fejezetében a komponista bevallotta, hogy a rózsa mindig a költői szerelem megfoghatatlan érzését ébresztette fel benne.) A dal utolsó sorában az énekhangot kísérő egy szál klarinét olyan megdöbbentő hatást kelt a hallgatóban, hogy szinte láthatóvá válik, ahogy a túlvilági üzenet zárásaként felmagasztosul az áldozatul esett rózsa lelke: 

A sírdombom alabástrom, költő írt rá csókkal verset:
„ Egy rózsáé ez a halom, – és királyok irigyelnek!"
    

A lagúnákon. A ciklus harmadik dala a Lamento (sirató) alcímet viseli. A költő meghalt kedvesétől búcsúzik, lassan hullámzó 6/8-ban. A szövegben - és szintúgy a zenében - ott borong a legmélyebb fájdalom, a soha el nem múló szerelem, ugyanakkor a magányos léleknek a természetben való vigasztalódásra, feloldódásra való vágya is. Erre utal a három versszak refrénje: "Mily keserű a sorsom! Ah, szerelmem nélkül kell tengerre szállnom!"

Távollét. Nem tudhatjuk - hisz a szöveg nem ad rá magyarázatot -, hogy a költő szerelmétől való távolléte  a halál által véglegesített kínzó magány-e, avagy csak egy erős vágyódás kényszeríti ki belőle a hívó szót - a dal hangulata hol erre, hol arra enged következtetni.

"Jöjj, vissza, jöjj vissza, kedvesem! Mint a virág a naptól távol, életem virága bezárul távol pirkadó mosolyától."

Az ötödik dal: A temetőben, alcíme: Holdfény. Ismét a lélek sötét zugaiban járunk, ez a ciklus legmélyebb pontja: szürreális, hátborzongató érzéseket élhetünk át a költő - és a komponista - jóvoltából. A lemenő nap utolsó sugarai elhagyják  a temetőt, a homályból felfehérlő sírhant fölé boruló tiszafán baljós dalba fog egy galamb... mintha egy angyal jelenne meg a színen, karjában a kedves halottal... már hívó szavát is hallani véljük... de nem, ez túl messzire visz... énekeljen bár a sápadt gerle, soha többé holdfényben a temetőbe, ahol összeolvad a valóság a képzelettel.

Végre kisüt a nap, magunk mögött hagyhatjuk az előző négy dal magányt, tépelődést, gyászt és melankóliát, fájdalmat és reménytelenséget árasztó atmoszféráját, és nagyot lélegezhetünk a hatodik dal, Az ismeretlen sziget tiszta levegőjű, napfényes földjén. Lendületes, energikus muzsikát hallunk, és dalunk hőse sem elhagyatott már, hanem - mily gyönyörű csoda - társa van!  Társa, akinek felkínálhatja az egész világot. Kedves évődés ez, a hozzá méltó álom- és tündérzenével: tündérlegény kedvesét kérdezgeti:  Hová mennél? A vitorlák duzzadnak, fúj a szél! És felkínálja az egész csodás világot: a Baltikumot, a Csendes-óceánt... "vagy Norvégiában szednél hóvirágot?" És hogy mit választ a lány? ... A szerelem földjét! A felelet nem hagy kétséget: - Ez az a part, kedvesem, a szerelem földje, itt vagyunk...

Talán ez az a part, ahonnan nekirugaszkodhatott a későbbi nemzedék, talán ennek az alig két perces dalnak, mint színekben és fényekben, tengerben és szelekben tobzódó csillogó muzsikának kellett felfénylenie, hogy utat mutasson majdan Debussynek és Ravelnek az impresszionista zene kibontakozásához.

A dalciklus viszonylag ritkán hangzik fel hangversenytermeinkben, nem úgy a mai koncert záró darabja, Berlioz Fantasztikus szimfóniája, melynek népszerűsége hosszú évtizedek óta töretlen.

És itt visszakanyarodunk az időben a 27 esztendős Berliozhoz, aki egész életében nehézségek és sikerek, szerelmek és csalódások, nyomor és jólét szeszélyes hullámain egyszer a mélyben, másszor a csúcson találta magát.

1830. december 5-én Párizsban, a Conservatoire hangversenytermében hangzott fel először a mű, mely megváltoztatta a romantikus szimfónia irányát, és elsőszülöttje volt egy új műfajnak, a programszimfóniának, ihletadója pedig a szintén belőle kibontakozó egytételes szimfonikus költeménynek.

Berlioz feltett szándéka volt a zenei "történetmesélés", melynek eredője talán saját életének néhány epizódja lehetett - erre több forrás is utal. Tény, hogy 1827-ben szenvedélyes szerelemre gyúlt egy ír származású színésznő, Harriet Smithson iránt, aki éveken át teljesen elzárkózott az őt meghódítani vágyó fiatal komponista közeledése elől. A visszautasítottság aztán megszülte a Fantasztikus szimfónia történetét, mondhatnánk akár úgy is, hogy "kiírta" magából a kegyetlen hölgy iránt érzett - lassan gyűlöletbe átcsapó - emócióit. Nem is akárhogy, hiszen a mű elején idealizált nőből a végére...

No, vegyük inkább előbb sorra: romantikus vágyódás, viszonzatlan érzelmek, öngyilkossági kísérlet sőt pokoli bosszú... mindez öt tételre felfűzve úgy, hogy a szerelem tárgya egy dallamban ölt testet, egy "fixa ideában", mely minden tételben felbukkan. Ez a vezérmotívum teljes egészében az első tételben hangzik fel, de különböző átalakulások révén a többi epizódban is megszólal.

Berlioz egyébként e művét így nevezte: Fantasztikus szimfónia és lírai monodráma. A darab programjának leírását így kezdte: „A zeneszerzőnek az volt a célja, hogy egy művész életének különböző jeleneteit ábrázolja, amennyire ezeket zenében ki lehet fejezni.”

A zseniális hangszerelésű, nagyzenekarra komponált mű tételei, ahogy a komponista alcímben meghatározta: Epizódok egy művész életéből.

1. Álmok, szenvedélyek. Sötét, tompa hangulatú, várakozó bevezetés után felfénylik a melódiává alakult kedves  vezérmotívuma, melyet a szerelmes főhős változatos érzelmi skálán mozgó hangulatai követnek az aggodalomtól a dühödt féltékenységig, míg végül a vallásos érzésekben talál vigasztalást.

2. Bál. Hősünk ragyogó báli sürgés-forgásban keringőzik, majd találkozik álmai hölgyével, akinek dallama két ízben csendül fel a tétel folyamán.

3. Jelenet a mezőn. Két juhász sípszóval felelget egymásnak. Ez a kedves duett, a falusi szelíd táj, a szellő mozgatta falevelek suttogása hősünk szívéből is nyugalmat, reményt vált ki. Ekkor ismét a "fixa idea" dallamot hallhatjuk, ami felébreszti szívében a kételyt... az egyik juhász dallama szól még, de a másik már nem válaszol... naplemente... távoli mennydörgés egyedüllét... csönd...

 

4. Menet a vesztőhelyre. A művész - szerelmében csalódván - ópiummal megmérgezi magát, de nem hal meg, hanem mély, narkotikus álmomba merül. Delíriumában azt látja, hogy meggyilkolta kedvesét, ezért halálra ítélik és viszik a vesztőhelyre. Komor és vad, majd ragyogó, ünnepélyes induló kíséri útjára. A lármás kitöréseket átmenet nélkül követi tompa, ütemes léptek kopogása. A vérpadon ismét megjelenik a "fixa idea", mint utolsó szerelmes gondolat, melyet a hóhérbárd zuhanása szakít el. Ez a zenei "grand guignol" tagadhatatlanul olyan zseniális, hogy talán kimondható, egyedülálló a zeneirodalomban.

 

5. Boszorkányszombat. Borzalmas kísértetek, csodálatos szörnyetegek gyűlnek össze a főhős temetésére. Furcsa hangok, hörgések, nyögések, sivító nevetés hallatszik. Megszólal a "fixa idea" is, de már elvesztve nemes, egyszerű jellegét, közönséges, groteszk táncdallammá változik. "Ő" az, a valamikori kedves, amint seprűnyélen belovagol a színre. Érkezését üdvrivalgás fogadja, majd belevegyül ő is a pokoli orgiába. Megszólal a lélekharang... a gregorián Dies irae burleszk paródiája hangzik fel, mely után a boszorkányok egzaltált körtánca következik. Végül együtt szól a boszorkánytánc a Dies irae-vel. Az imádott eszménykép és a tiszta szerelem bukásával ér véget a Fantasztikus szimfónia.

 

És hogy a reménytelenül imádott Harriet Smithson hogy reagált arra, hogy a zeneköltő ily csúfos véget vizionált az őt semmibe vevő szerelmének?

Nemes bosszút állt. Hozzá ment feleségül...